Kovács Árpád, a Költségvetési Tanács elnöke szombathelyi származású, felkérésünkre írt vendégkommentárt a nyugat-magyarországi régió gazdasági status quo-járól, valamint a kilátásokról.

Az írás lehetőségével megtisztelt halandó számára mindig két lehetőség kínálkozik. Az egyik, hogy a gazdasági fejlődés, a természeti-történeti környezet és a megóvott művészeti emlékek adta turisztikai lehetőségek távolságtartó, szakszerű, statisztikai adatokra támaszkodó méltatására vállalkozik. A másik szerint vállalja a személyességet, a kötődést, az örömöt, látva, hogy a szűkebb világ, ahonnan elszármazott, mire jutott.

Megpróbálkoztam az előbbivel: a számokban, arányokban is kimutatható teljesítmények számbavételével. Ezek ismertetésével is méltathattam volna a nyugat-magyarországi régió, Győr-Moson-Sopron, Vas és Zala megye fejlődését. Számomra azonban, aki gyermekkoromat követően, már egyetemi éveimtől mérnökként, majd a közpénzügyek világában dolgozó emberként élek Budapesten, csak az utóbbi, a személyesség lehetősége maradt. Nem lehetek távolságtartó, mert kötődésem változatlan. Büszkeséget és köszönetet érzek, hogy az indítást adó „vasi világban” – a Fábián-Biczó – Radnóti-Kovács – művészcsaládba születve eszmélhettem, tölthettem fiatal éveimet. Így aztán letagadhatatlanul érzelemmel írok, mert elszármazottként szűkebb pátriám, Vas megye és vele a nyugat-magyarországi térség ma is többet je-lent, mint nosztalgiát az egykori, indítást adó otthonhoz, iskolához. Többet, mint fel-töltődést hozó visszatérést a mindig újat nyújtó, gazdagodó pátriához, a nagyszerű természeti és épített környezettel hívogató térséghez.

A régió mai pezsgő életét, nyitottságát látva, önkéntelenül is emlékeimre kell gondolnom. Generációmban még élnek azok az emlékezetből kitörölhetetlen személyes benyomások, amelyek szülőföldem egykori bezártságára, a keleti és nyugati világ mezsgyéjén, a „határszéli” létre, az orosz megszállás terpeszkedő szovjet laktanyáira, a soproni, kőszegi, szentgotthárdi kirándulás engedélyhez kötöttségére, a bennünket, a gyerekeket kísérő határőr-katonák jelenlétére emlékeztetnek. Ahol éltünk, korábbi értékeiben lerombolt, elmaradottságra kárhoztatott gyepű volt. Még a rendszerváltozáshoz vezető években is – amikor a határszél teljes bezártsága oldódásával a térség ipari és mezőgazdasági hagyományaiban rejlő adottságaira, az itt élő emberek képzettségére, szorgalmára építve Nyugat-Magyarországon is lassú és óvatos fejlődés indulhatott meg – még igencsak létezett a vasfüggöny. Nemcsak az elzártságot jelentő valóságában, hanem lelket nyomorítóan, azzal is, ahogy a vonaton a civilruhások továbbra is igazoltatták – úgymond „szűrték” – az ideutazó közönséget, korlátozták, figyelték az itt élők mozgását.

Ebből a történelmi múltját, nyitottságát megtagadtatott, megbénított, tetszhalott világból jutott el a régió oda, hogy ma méltán tekinthető az ország gazdaságilag egyik legfejlettebb térségének. Ahol az igazi változást, a korábban aligha elképzelhető fejlődést a „vasfüggöny” lebontása, a rendszerváltozás hozta meg. A határokon átnyúló emberi és üzleti kapcsolatok – s személyes benyomásként írom – az itt élők bezártság utáni fellélegzése, tehetségének szabad kibontakozása, igyekezete – hoz-ták el az új időket.

A fizikailag és az emberek belső érzelemvilágában is lebontott határok, az utóbbi évtizedekben az uniós tagsággal járó, támogatott, határokon átnyúló gazda-sági együttműködés, a vállalkozói kapcsolatok, a munkavállalás, az együttműködés Szlovénia, Ausztria és Szlovákia kapcsolódó térségeivel hozzájárultak az itt élők életének új minőségéhez. Az utóbbi években kiépült és még tovább épülő nagyszerű gyorsforgalmi úthálózat, a felújított, nagyobb átbocsátó képességű vasúti kapcsolatok együttműködő fejlesztése pedig nemcsak az elérhetőséget, hanem a térség gazdasági-emberi kapcsolatokban meglévő „híd-szerepét” is biztosítják.

Úgy vélem a lokálpatrióta érzésvilág nem jelent helyhez kötöttséget, s legkevésbé sem provincializmust, hanem sokkal inkább a szűkebb pátria eredményei fe-letti büszkeséget, a felülkerekedés reményét a gondokon és a bizakodást a fejlődés töretlenségében. Az itt élők büszkék lehetnek arra, amit elértek. A nemzetgazdaság egyik legfejlettebb, intenzív mezőgazdasági fejlődést felmutató, nagy turisztikai vonzású, jelentős fürdőkultúrát kifejlesztő, az új úticélokat, vonzó életfeltételeket kínáló, s ennek köszönhetően az általános csökkenéssel szemben népességét őrző, iskolázottsági mutatóiban is az országos átlag feletti adottságokkal rendelkező régóját teremtették meg az országnak, ahol évtizede ismeretlen a munkanélküliség.

Az itt élőkben mindig is volt készség az értékőrző alkalmazkodásra, a nehézségekben a lehetőség megtalálására. A töretlen fejlődés kulcsa ma is náluk van. Meggyőződésem, hogy élni tudnak vele.

KOVÁCS ÁRPÁD 

2023.03.21